A munkaidő-csökkentés régóta ajánlott eszköze lehet a foglalkoztatás bővítésének. Ha az egy fő által teljesített munkaidőt csökkentjük, a gazdasági-intézményi szféra csak úgy tudja realizálni az által igényelt összes munkaidő-alapot, ha növeli a foglalkoztatottak számát, tehát új munkahelyeket hoz létre. Vagyis a korábbi összes munkaidő-alapot a foglalkoztatottak szélesebb körére osztja szét.
Mindezt viszont megkérdőjelezik. Egyrészt, mert a munkaidő-csökkentés hatásának ellensúlyozására a munkáltatónak sokféle lehetősége van, ezért lehet, hogy az egy fő által teljesíthető munkaidő csökkenésével párhuzamosan az össze munkaidőigény is csökken, nem lesz szükség új munkahelyekre. Másrészt milyen mértékű bérkiegyenlítés kísérje. Ha nincs bérkiegyenlítés, akkor a munkavállaló jövedelme csökken, ha viszont van, akkor emelkedik a vállalat bérköltsége, romlik a versenyképessége.
Ennek ellenére a 80’-as években is, de főleg a ’90-es években több országban is találhatunk pozitív példákat a munkaidő-csökkentés alkalmazására. Ez megvalósulhat a heti munkaidő csökkentésével, de akár a teljes életpálya össz-munkaidejének számításba vételével is.
Az ezredfordulót követően már nem a munkaidő csökkentése szerepel a napirenden, hanem a munkaidő növelését követelik a munkáltatók, hogy ezzel csökkenteni tudják a költségeket, és fenn tudják tartani a munkahelyek versenyképességét.
Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.