A munkaerőpiac működése automatikusan együtt jár társadalmi-szociális feszültségekkel. A tiszta piaci elvek alapján ezt természetesnek kell tekinteni és el kell fogadni, annak reményében, hogy a piaci hatékonyság majd indukál annyi jövedelmi többletet, amely miatt „megéri” ezt az áldozatot hozni. A munkaügyi kapcsolatok rendszere azt az alapállást követi, hogy a jóléti kiegyenlítés biztosan nem jön létre automatikusan. Ezért természetes módon alakul ki és folyamatosan jelen van az ütközés a munkaerő-piacon. Ezeket pedig fel kell oldani, még mielőtt komolyabb társadalmi feszültség, harc keletkezne belőlük. Emellett azonban tiszteletben akarja tartani a piacgazdaság törvényeit is. Ebből az a megoldás következik, hogy szükség van a piaci árszabályozás megállapodásos korrekciójára a munkaadók és a munkavállalók tárgyalása alapján. Ez a piacfeletti korrekciós mechanizmus még piackonform megoldást biztosít a munkaerő-piaci feszültségek feloldására. Ebből következik a szabályozás két alapvető modellje is: a „liberális” (beavatkozást nem tűrő) és a „koordinált” (a piaci feltételeket a munkaadók és a munkavállalók együttműködése alapján korrigáló).
A koordinált szabályozási modell felvet egy kérdést: kik legyenek azok, akik ezt a koordinációt elvégzik? Ebből a szempontból szintén két alapváltozat alakult ki: a két és a háromoldalú piacfölötti szabályozás.

A bipartit (kétoldalú)

Ebben a kapcsolatrendszer szereplői a munkavállalók és a munkaadók érdekképviseletei, a szakszervezetek és a munkáltatói szövetségek. Őket nevezzük együtt szociális partnereknek. Az együttműködésben főleg a közvetlen munkaügyi kérdések jelennek meg, de kiterjedhet a gazdasági érdekekkel foglalkozó kérdésekre, az álláspontok egyeztetésére, közös állásfoglalásra, javaslattételre is. A bipartit modell közelebb áll a liberális filozófiához.

A tripartit (háromoldalú)

Ebben a kapcsolatrendszerben a szakszervezetek és a munkáltatói szövetségek mellett megjelenik az állam, a kormány képviselete is. Olyan átfogó össztársadalmi és összgazdasági kérdések tartozhatnak ide, amelyek elsősorban kormányzati hatáskörbe tartoznak és szélesebb körben, esetleg közvetve befolyásolják a munkaadói és munkavállalói érdekérvényesítést. Ilyen lehet a jogszabályalkotás, a társadalom- és gazdaságpolitika alapkérdései, a foglalkoztatás, a jövedelempolitika és a bérmeghatározás, az infláció és adóztatás, a szociális ellátások.

Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.