A társadalmi-gazdasági megállapodást (szociális paktum) az különbözteti meg az előzőtől, hogy itt a felek formalizált megállapodást is kötnek. Ez a szerződés kifejezetten arra irányul, hogy a kormány és a szociális partnerek egy összehangolt akciósorozatot együttesen alakítsanak ki, és közösen hajtsanak végre. Lényege általában a megegyezés a makrogazdasági stabilizáció és átalakulás stratégiájáról, fő irányairól, illetve az ebből fakadó társadalmi gondok kezeléséről és az ezzel járó terhek méltányos (arányos) elosztásáról. A megállapodás részesei a kormány, a munkaadói és munkavállalói érdekképviseleti szövetségek, illetve a társadalom és a gazdaság más „érintettjei”, meghatározó szerepet betöltő szervezetei.
A paktum kiinduló pontja általában a kormány gazdasági és szociális cselekvési programja, ami átfogó és hosszú távú társadalmi-gazdasági koncepciót tartalmaz (legalább egy kormányzati periódusra szól). A kormány ehhez kívánja megnyerni a társadalom és gazdaság nem-kormányzati erőit. A paktum is csak addig él, amíg abban a felek érdekeltek. Ha megváltoznak a feltételek és a körülmények, amelyek összehozták a partnereket, akkor előbb-utóbb a megállapodás is felbomlik. A ’60-as évekbeli tipikus makroszintű megállapodások a termelékenység növekedéséből származó eredmények újraelosztását és a szociális biztonság növelését célozták. A ’70-es években a gazdasági válság körülményei között, a gazdasági-politikai stabilitás fenntartására irányultak. A ’80-as évek tartós gazdasági pangásának idején előtérbe került a piaci alkalmazkodás növelése. Az új társadalmi kompromisszum ekkor nem az elosztásban, hanem a termelésben való együttműködésre irányult és a súlypont áthelyeződött a mikroszintre. A ’90-es években olyan gazdasági követelményeknek kell megfelelni, mint a globalizáció, az Európai Monetáris Unió, stb. Az újabb társadalmi megállapodások célrendszerébe a munkaerő-piacot illetően a munkanélküliség enyhítése, a munkaerő-piaci rugalmasság, az atipikus foglalkoztatás került. A korábbi évtizedekben az alku kerete és intézménye döntően centralizált volt és szociálispartner-orientált, addig a mai alku inkább ún. koordináltan decentralizált és a kormányok által vezérelt.
Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.