{aututoc}
A közösségi jog forrásai
A közösségi jog forrásain belül különbséget kell tenni az ún. elsődleges és másodlagos források között.
Az elsődleges vagy alapvető forrásokhoz tartoznak:
Alapszerződések
- Az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) létrehozásáról szóló szerződés, melyet 1951. április 18-án írtak alá Párizsban, 1952. július 23-án lépett hatályba és 2002. július 23-án járt le.
- Az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) létrehozó szerződés („Római Szerződés”);
- az Európai Atomenergia-közösség (Euratom) létrehozásáról szóló szerződés, melyet (az EGK Szerződéssel együtt) 1957. március 25-én Rómában írtak alá és 1958. január 1-jén lépett hatályba.
A Szerződések mindig a tagállamok közötti ún. kormányközi konferenciák eredményeként születnek meg. A kormányközi konferenciák hagyományos diplomáciai tárgyalásoknak tekinthetők, ahol minden állam szuverén hatalomként jelenik meg. Így csak teljes összhangban, konszenzussal lehet dönteni. A konferenciák végén megszülető szerződéseket pedig minden aláíró államnak belső alkotmányos előírásai szerint ratifikálnia kell. A Szerződés csak az összes aláíró állam ratifikálását követően lép életbe.
A kormányközi konferenciák az EU intézményi keretein kívül folynak, mivel egyrészt arról szólnak, hogy szuverén államok hogyan ruházzák át szuverenitásuk egy részét az EU-ra, másrészt a tagállamok arról tárgyalnak, hogy működjön a jövőben az EU.
Módosító szerződések
és ezeken belül az új tagállamok csatlakozási okmányai is.
A módosító szerződések nem élnek önálló életet, hanem felülírják a régi szerződéseket;
A Szerződéseket általában 2 okból módosítják:
- tartalmi változás (hatáskörök bővítése, új feladat meghatározása)
- új tagállam csatlakozásakor.
A közösségi jog módosításai
- A Fúziós Szerződés, melyet 1965. április 8-án Brüsszelben írtak alá, 1697. július 1-jén lépett hatályba, és amely létrehozta a három Közösség egységes Bizottságát és egységes Tanácsát;
- Az Egységes Európai Okmány (EEO), melyet Luxembourgban és Hágában írtak alá, 1987. július 1-jén lépett hatályba és a belső piac megteremtéséhez szükséges módosításokat biztosította;
- Az Európai Unióról szóló szerződés, melyet 1992. február 7-én írtak alá Maastrichtban és 1993. november 1-jén lépett hatályba. A Maastrichti Szerződés nyomán az Európai Gazdasági Közösség elnevezés „Európai Közösség”-re változott. Azáltal, hogy a Maastrichti Szerződés a már létező "Közösségi" rendszert kibővítette a kormányközi együttműködéssel, egy új három pilléres szerkezet jött létre, mely politikai és gazdasági együttműködést is magában foglal. Ez az Európai Unió (EU).
- Az Amszterdami Szerződés, melyet 1997. október 2-án írtak alá és 1999. május 1-jén lépett hatályba. Módosította és átszámozta az EU- és az EK-Szerződést. Az EU-Szerződés és az EK-Szerződés egységes szerkezetbe foglalt változatait csatolták hozzá.
- A Nizzai Szerződés, melyet 2001. február 26-án írtak alá és 2003. február 1-jén lépett életbe. A Nizzai Szerződés, az EU-Szerződés és az EK-Szerződés egy egységes szerkezetbe foglalt változatban egyesült.
- költségvetési szerződések (1970, 1975): az EU költségvetési rendszerét szabályozzák, kiegészítik az alapít szerződéseket.
Csatlakozási szerződések:
- 1973 - Dánia, Írország, Egyesült Királyság
- 1981 - Görögország
- 1986 - Spanyolország, Portugália
- 1995 - Ausztria, Finnország, Svédország
- + a 2003. április 16-án aláírt és 2004. május 1-jén hatályba lépett, 10 új tagállam felvételéről szóló Csatlakozási Szerződés
A közösségi jogforrások másik nagy csoportját a másodlagos, származékos jogszabályok alkotják, amelyek alapját nem a tagállamok szuverén elhatározásán alapuló megállapodása, hanem az alapszerződések által már létrehozott közösségi intézmények hatáskörük keretei között hozott döntései adják.
A Római szerződés
A Római Szerződés nem pontos intézkedéseket, hanem feladatokat, célkitűzéseket határozott meg, amelyek megvalósítását a Közösség intézményeire bízta (egyfajta programkötegként fogható fel). A Római Szerződés tehát egy keretszerződés - a tagállamok a meg-fogalmazott célok megvalósítását a közösségi intézmények jogalkotó tevékenységére bízzák.
Jellemzőik:
- a Közösség intézményei ill. az EKB által alkotott jogi aktusok;
- mindig a Szerződésen alapulnak:
- csak a Szerződés által meghatározott területeken,
- az ott rögzített célok érdekében alkothatók,
- csak a Szerződésben meghatározott szervek által,
- az ott meghatározott eljárások keretei közt.
A származékos jogforrásokat elsősorban azok formája tekintetében lehet osztályozni.
A fő jogforrások
- rendelet
- irányelv
- határozat
- vélemény
- ajánlás
Rendelet
Általános hatályú közösségi jogi norma, amely teljes egészében, minden tagállamban kötelező és közvetlenül alkalmazandó, azaz a tagállamoktól nem igényli külön jogszabály kibocsátását, hatályba lépésétől minden további aktus nélkül ugyanazzal a szöveggel alkalmazandóvá válik a tagállamok jogrendszerében.
Hatályának és alkalmazásának tehát nem feltétele a tagállam további aktusa. Épp ellenkezőleg, a tagállam számára tilos a közösségi rendelet bármifajta recepciója, a belső nemzeti jog részévé tétele. Ha ugyanis a tagállam akár csak megismételné saját jogszabályaként a közösségi rendelet szövegét, ez kétséget vethetne fel a jogszabály közösségi természetét illetően, ami viszont az adott közösségi szabálynak a nemzeti joggal szembeni elsőbbségét kérdőjelezhetné meg. A rendelet közvetlenül alkalmazandó volta magából az alapszerződésből ered. A tagállamon belüli közvetlen, automatikus alkalmazás kötelezettsége alól csak maga a rendelet teremthet kivételt.
A rendeletet mint jogforrást a közösségi intézmények elsősorban ott alkalmazzák, ahol kizárólagos közösségi hatáskör áll fenn, és e hatáskör érvényesítéséhez általános érvényű és közvetlenül alkalmazandó közösségi norma meghozatala szükséges.
Rendelettel egy adott kérdés pontos és részletes szabályozására törekednek.
Rendeleteket - a Tanács
- a Tanács és a Parlament közösen (együttdöntési eljárás)
- a Bizottság és
- az Európai Központi Bank (EKB) fogadhat el.
Irányelv
Olyan közösségi jogszabály, amely az elérendő célokat illetően kötelezi a tagállamokat, de a cél megvalósításának formáját, az eljárások és eszközök megválasztását és saját jogrendbe illesztését átengedi a tagállamoknak. A tagállamok kötelesek nemzeti jogalkotás útján az irányelvnek megfelelő jogszabályt kibocsátani az előírt határidőn belül.
Kevésbé részletezett, célja az általános elvek megfogalmazása. Az irányelv a jogharmonizáció elsődleges eszköze, melynek révén a Közösség a Római Szerződésben előírt jogközelítést valósítja meg. A Római Szerződés szerint a Közösség tevékenysége magában foglalja a tagállamok jogszabályainak egymáshoz közelítését abban a mértékben, amelyben ez a közös piac megfelelő működéséhez szükséges. Továbbá: a Tanács a Bizottság javaslatára egyhangú határozattal irányelveket ad ki a tagállamok azon jogszabályainak egymáshoz közelítése céljából, amelyek közvetlenül hatással vannak a közös piac létrehozására vagy működésére.
Irányelveket - a Tanács
- a Tanács és a Parlament közösen, ill.
- a Bizottság alkothat.
Határozat
Meghatározott címzettekhez szóló, konkrét ügyekre vonatkozó közösségi jogi aktus, amely teljes egészében kötelezi a címzettjeit. A címzett lehet tagállam, de természetes vagy jogi személy is.
Általában adminisztratív jellegű, egyéb közösségi jogszabályok végrehajtásával kapcsolatban alkalmazzák (pl. támogatások engedélyezése, bírság kiszabása).
Határozatokat - a Tanács
- a Tanács és a Parlament közösen
- a Bizottság és
- az EKB bocsáthat ki.
Nem kötelező jogforrások
Ajánlás
A címzettekhez egyfajta cselekvési és magatartási elvárásokat fogalmaz meg.
Vélemény
Álláspontot ad meg, gyakran valakinek a kérésére.
Ez utóbbi kettő nem kötelező, de a tagállami bíróságoknak, ha közösségi joggal kapcsolatos ügyben járnak el, figyelembe kell venniük őket. Az Európai Bíróság is figyelembe szokta venni.
A közösségi jog egyéb forrásai
(1) a nemzetközi egyezmények, ezeken belül
(1a) a Közösség harmadik államokkal kötött nemzetközi egyezményei és
(1b) a tagállamok által kötött nemzetközi szerződések.
(2) az általános jogelvek
(3) az Európai Unió Bíróságának esetjoga.
(1a) A közösségi jog forrását képezik azok a nemzetközi egyezmények is, amelyeknek a Közösség is részese
(1b) Ide sorolhatók a tagállamok által kötött nemzetközi egyezmények is. Ilyen nemzetközi egyezményt kötöttek a tagállamok pl. a társaságok kölcsönös elismeréséről, a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott bírósági határozatok végrehajtásáról, a szerződésekre irányadó alkalmazandó jog meghatározásáról stb.
Ezekkel az egyezményekkel a tagállamok – hasonlóan az alapszerződésekhez, és ezek módosításaihoz – új jogszabályokat hozhatnak létre, melyeknek nem kell valamely már meglévő nemzetközi szerződés rendelkezésén alapulniuk. Az új, elsődleges nemzetközi egyezmények megkötésének jogát semmi sem korlátozza.
(2) Mivel a Közösségek nemzetközi jogalanyisággal is rendelkeznek, a nemzetközi jog általános szabályai is a közösségi jog forrásának tekinthetők.
A közösségi jog forrásának számítanak a jog íratlan szabályai, az ún. általános jogelvek is, mivel a Szerződések felhatalmazzák az Európai Bíróságot, hogy biztosítsa a Szerződések értelmezése és alkalmazása során a jog általános szabályainak betartását. Az Európai Bíróság így a Közösség jogforrásaiként ismeri el a tagállami jogrendszerek közös hagyományát alkotó általános jogelveket, úgymint: meghallgatáshoz való jog (hallgattassék meg a másik fél is: ha egy személy érdekeire a közösségi döntés felismerhető módon hatást gyakorol, lehetőséget kell kapnia, hogy véleményét meghallgassák - akár magánszemély, akár tagállam, akár munkajogi szankcióval fenyegetett közösségi tisztviselő), a diszkrimináció tilalma, a jóhiszeműség feltételezésének elve, a jogbiztonság elve vagy az arányosság elve.
(3) Az angolszász tagállamok kivételével a tagországok nemzeti jogában az esetjog tradicionálisan nem tekinthető meghatározó forrásnak, azonban az EU-ban az Európai Bíróság joggyakorlata meghatározó jelentőséggel bír. A Szerződések nem mindig egyértelmű fogalmazása miatt az EB - ítélkezési és értelmezési gyakorlata során - mondott ki számos, a közösségi joggal kapcsolatos alapelvet (pl. elsőbbség, közvetlen hatály). Így a közösségi jog forrásai közé sorolandó az EuB joggyakorlata is, amely ítéleteiből és a közösségi jog értelmezése során kiadott állásfoglalásaiból áll.
Az acquis communautaire = közösségi vívmányok
Az acquis communautaire az Európai Unió jogrendszere, teljes joganyaga, és az ahhoz kapcsolódó egyéb elemek.
Normákból és joggyakorlatból áll, magában foglalja az elsődleges és a másodlagos joganyagot, minden olyan jogszabályt, egyezményt, nyilatkozatot, határozatot, véleményt, alapelvet, célkitűzést és gyakorlatot (beleértve az Európai Bíróság gyakorlatát is), amely a Közösségekre vonatkozik, függetlenül attól, hogy jogilag kötelező-e vagy sem.
Az acquis-ban a kötelező és a nem kötelező normák összekapcsolása annak elismerését jelenti, hogy a fejlődésben bizonyos jogszabályok előbb kötelező erő nélküli nyilatkozatok, ajánlások formájában jelennek meg, s csak a későbbiekben válnak jogilag kötelezővé.
A közösségi vívmányok fogalma leginkább az EU-tagsággal összefüggésben jelenik meg: azt a jogi és kötelezettségi halmazt foglalja magába, amit egy tagállamnak el kell fogadnia. Ennek elfogadása, elismerése és adaptálása jelenti az EU-hoz történő csatlakozás feltételét. A csatlakozási folyamat tulajdonképpen az acquis átvételéről szól.
A közösségi jog elsőbbsége a tagállami joggal szemben. A jogharmonizáció lényege
A közösségi jog természetével és gyakorlati alkalmazásával kapcsolatos egyik leglényegesebb kérdés a közösségi jog és a tagállamok nemzeti joga közötti viszony, e két rendszer közötti esetleges ütközés, és az ütközés mikénti feloldásának kérdése.
A közösségi jog elsőbbségének elve arra ad választ, hogy a közösségi jogi norma és belső jogszabály ütközésénél, melyik érvényesüljön a konkrét ügy eldöntése során. Ezen elv nélkül a közvetlen hatály elve is céltalanná válna: hiába lenne közvetlenül hatályos egy norma a tagállami belső jogban, ha háttérbe szorulna a hazai jogszabállyal szemben. Ez a közösségi jog érvényesülése és egységes alkalmazása ellen hatna.
A jogharmonizáció nem egyszeri aktus, hanem állandóan működő mechanizmus. Célja az, hogy az Unióra kiterjedő szabályozási közeg, a szervezeti, működési előírások, technikai jellemzők – mindenek előtt a gazdaság terén – ha nem is egységesek, de legalább egymáshoz közeliek legyenek. A piaci szereplők mozgásának megkönnyítését, költségcsökkentést, egységesebb versenyfeltételeket szolgálja.
Legfontosabb terepe a közös belső piac működését elősegítő jogszabályok közelítése.
A tagállamok nemzeti jogrendszerei közelítésének igénye már a Közösségek megalakulásakor jelentkezett. A Római Szerződés intézményesítette is a jogharmonizációt, mint a tagállamok jogközelítésének fő formáját, s az EU azóta is hangsúlyozottan jogharmonizációra, s nem jogegységesítésre törekszik.
Az EU célja elsősorban nem egy egységes jog kialakítása, hanem inkább a nemzeti jogrendszerek, jogszabályok hasonlóvá tétele, a nagyobb különbségek megszüntetése. Az EU-ban a jogharmonizációs tevékenység konkrét gazdasági célhoz kötött: oly mértékben kívánja meg a nemzeti jogszabályok közelítését, amennyire adott kérdésben azt a közös piac (az egységes piac) megfelelő működése megköveteli. Ebből következik, hogy az EU jogharmonizációja végső soron az egységes piac, illetve az azt megtestesítő négy alapszabadság érvényesülésének igényéből adódik. A tagállamok jogharmonizációs kötelezettsége is alapvetően abból a feladatból származik, hogy az egységes piac akadálymentes funkcionálása biztosított legyen.