Az általános igazgatás rendszere röviden:

A közigazgatással szemben támasztott követelmények a megfelelő szervezetrendszer kialakítását szorgalmazták. A központi igazgatási szervek mellett az önkormányzatok és az állami szervek párhuzamos kiépítésére került sor. A kormánynak alárendelt hatékony területi igazgatási rsz-ekben többfokozatúság figyelhető meg. A magyar fejlődésben a megye-járás-község modell honsodott meg.
A közigazgatás összefogása (centralizáció) a központosítás térhódításához vezetett. A különböző igazgatási területekre szakosított szerveket az általános közigazgatási hivaalokba olvasztották be, v. azoknak rendelték alá (decentralizáció). Ezentúl egyes feladatokra többfokozatú hivatali szervezetben működő osztályokat hoztak létre (dekoncentráció).
Az önkormányzati szervek mint általános hatáskörű közig. szervek, elláthattak szakfeladatokat, de a kormányzat ezeket el is vonhatta és a területre kihelyezett állami szakigazgatási (dekoncentrált) szervekre telepítette. Ebből a szervezési elvből következett az a helytelen felfogás, ami megkettőzte a közig-t az önkormányzati és az állami szervezet párhuzamba állításával.
A területi igazgatás többfokozatúsága, a középszintű igazgatás területének és szervezetének, továbbá a város és község viszonyának meghatározása a polgári állam kiépítésében döntő kérdésként szerepelt.
Az önkormányzat elvének megvalósítását az 1870-71. évi és az 1886. évi törvényhatósági törvények fejezték ki.
Az 1891. évi XXXIII. tv. az autonómia nyílt felszámolását, az  államosítást tartalmazza. Az államosítási tendenciák mellett a másik szembetűnő sajátosság, hogy a város jogi fogalmát száműzték, s csupán a községet ismerték el a törvényhozásban.
A közigazgatást a speciális szakfeladatok differenciálódása jellemezte.
Amikor a kormányzat a tv-hozás útján meghatározott feladatokat ad az önkormányzatoknak, akkor decentralizál. Amikor pedig a területileg kihelyezett szakigazgatási szerveinek ad feladatot, akkor dekoncentrál. A decentralizáció és a dekoncentráció nem egymással szembenálló elemek, hanem a kormányzás szempontjából racionalitást jelentenek.
Időközben 1880-ben megkezdődtek az új polgári perrendtartás tervezetének kodifikációs munkái, de csak 1910-ben került az OGY elé a modern eljárási kódex, a polgári perrendtartás Plósz Sándor által készített javaslata, amely a következő évben mint az 1911. évi 1. tc. emelkedett törvényerőre.
A Pp.-ben a polgári per főbb alapelvei: a rendelkezési, tárgyalási, ill. nyomozóelv, a közvetlenség, a szóbeliség, nyilvánosság, a bizonyítékok szabad mérlegelése és a perbeli cselekvés szabadságának elve. Egyezséget köthetnek.
A Pp.  egyik legjellegezetesebb újítása, hogy a per menetét kettéosztja: perfelvételi szakra és az érdemleges tárgyalás szakára. A perfelvételi tárgyalás azzal kezdődik, hogy a felperes szóban előadja v. felolvassa keresetét. Az érdemleges tárgyalás szakába tartozik a vitás jogügy lezárása: a bizonyításfelvétel és az érdemleges ítélet hozatala.

A büntetőeljárási jog kialakulását illetően Deák Ferenc ig-min. sajtóesküldtszéki rendelete (1848. ápr. 29.) csupán egy részterületre kiterjedően Mo. első modern demokratikus perrendtartási jogszabályát alkotta. Ez a szóbeliség, közvetlenség, nyilvánosság, kötelező védelem, ügyfélegyenlőség, a bizonyítékok szabad mérlegelésén épül fel és nem ismer rendi különbségeket.
A neoabszolutizmus idején az önkényuralom egyik eszközeként császári pátenssel életbe léptették az erősen konzervatív új osztrák büntető pp.-t, amely elvetette az esküldtszéket, korlátozta a szóbeliséget és nyilvánosságot, a vádelv helyett azi nkvizitórius eljárásnak adott tág teret.
Az egységes korszerű rendezés hiánya a bírói önkénynek, a visszaéléseknek tág teret adott.

Figyelemre méltó szerepet töltött be ebben az időszakban Pauler Tivadar Büntetőjogtan c. könyve (Sárgakönyv), amely után egy évtizeddel, 1882-ben megjelent Csemegi újabb tervezete (Magyar bűnvádi eljárás a törvényszékek előtt).
A Bűnvádi perrendtartás mint az 1898:33 tc. került kihierdetésre és 1900. jan. 1-jén lépett hatályba. Ezt két további tv. egészítette ki az esküdtbíróságok szervezetére és a büntetőbíróságok hatáskörére vonatkozóan.
A modern büntetőeljárás alapelveit a vádelvnek és a nyomozóelvnek a kombinációja jellemzi.
A vádelven alapuló accusatórius eljárás nem volt más, mint az egymással szemben álló egyenlő jogú felek jogvitája, amely a sértett magánvádjára indult meg. A bíró szerepe passzív, a jogvitába nem avatkozik bele, inkább csak felügyel a felek küzdelmére, a bizonyítás a felek dolga. A per ura a vádló. A terhelt a vádlóval egyenjogú perbeli fél. A bíróság a vád alapossága v. alaptalansága fölött a felek által elébe tárt bizonyítékok alapján dönt és hoz ítéletet.

A nyomozóelv szerinti inquisitórius eljárásban rendszerint nincs külön vádló és védő, ezeket a teendőket is a bíróság látja el. Feljelentésre v. egyszerű értesülésre a bíróság indítja meg hivatalból a nyomozást és a vizsgálatot s gyűjti össze a bizonyítékokat. A terhelt nem alanya, csak tárgya az eljárásnak. Jogai nincsenek. A bíróság a vizsgálati iratok alapján ítél.
A polgárosult államokban kialakult ún. vegyes rendszer átveszi mind a vádrendszerből, mind a nyomozó rendszerből a helyesnek vélt elemeket s ezeket korszerű formában igyekszik ötvözni. A vádelvnek megfelelően elkülöníti a perbeli funkciókat, különválasztja a vád, a védelem és az ítélkezés feladatait. Az érdemleges bírói eljárás csak vád alapján indítható meg, de a vádat a bíróságtól képviseli. A terheltet a bírói eljárásban ügyfélnek ismeri el, biztosítva számára a védelem szabadságát. Noha az eljárás első része nyomozó jellegű, nem kontradiktórius (kontradiktórius: a tárgyaláson az ítélet előtt mindkét felet meghallgató eljárás), a nyilvánosság kizárásával legfeljebb ügyfélnyilvánosság mellett folyik, a a második, egyben legfontosabb része a tul-képpeni büntetőper lényegileg a vádelv szerint zajlik le.