Az egyén és a csoportnormák:
A csoport normáiban a csoport működőképessége és fennmaradása, a csoport által közösen elfogadott referenciakeret, és a szervezeti-társadalmi környezethez fűződő kapcsolatok jelennek meg.
A csoportnormák a csoport magatartásának szabályait jelentik. A normák a cso¬portfejlődés folyamatában alakulnak ki, egyrészt a szervezetbe való integrálódás másrészt a csoporton belül zajló folyamatok hatásának eredőjeként.
Jól működő csoportban a normák egyszerre mutatnak stabilitást és rugalmasságot. Bizonyos elvárások minden körülmények között érvényesülnek, míg más elvárá¬sok, az idő, a feladatok és egyéb külső hatások eredményeképpen időről időre vál¬toznak.
Ha a normák megmerevednek, a csoport nem képes a fejlődésre, ha pedig túl gyakran, s főként kiszámíthatatlanul változnak, a csoport széteshet, megszűnhet az összetartó erő.
Zander megfigyelései azt mutatják, hogy a csoport által közmegegyezéssel kialakí¬tott normák egyre közelebb kerülnek a csoport előző teljesítményéhez. A normák kialakulását tapasztalatai szerint nagyobb mértékben befolyásolja a csoport jó tel¬jesítménye, mint a kudarc, vagyis a normák könnyebben (és nagyobb mértékben) változnak a csoport sikerét követően, mint egy-egy kudarc után.
Cartwright és Zander a csoportnormák legfontosabb funkcióiként:
- a csoport működőképességét (közös célok követését, közös értékrendet)
- a csoport fennmaradását (a közös munkában és folyamatokban való aktív részvételt)
- a társas realitást (a csoport által közösen elfogadott referencia-keretet, hi¬vatkozási alapot) és
- a társadalmi (szervezeti) környezethez fűződő kapcsolatok meghatározását (a csoport és a környezet viszonyának meghatározását)
- jelölték meg.
A normákhoz való viszonyulás a csoporton belüli tagság sarokköve.
Az egyén lehe¬tőségei egy csoportban, a normákhoz való viszony alapján:
- az igazodás (a többség által elfogadott normák elfogadása. Ez akkor igazán hatékony, ha valaki azonosulni tud a normákkal. A normák kényszerből való elfogadása a konformitás, nem garantálja a normák minden körülmények közötti betartását. Ez esetben jellemzően csak a csoport jelenlétében vagy felügyelete mellett tartják be azokat.)
- a normák megváltoztatására tett törekvés (nonkonformitás, a csoport meg¬győzése a normaváltoztatás szükségességéről)
deviáns viselkedés (nonkonformitás, a szabályok felrúgása, a csoportnormák figyelmen kívül hagyása) vagy - a csoport elhagyása (önkéntes kilépés a csoportból)
lehet. Az egyén döntése függhet saját személyiségétől, önérvényesítő képessé¬gétől, csoporton belüli státuszától (a csoporton belüli, elsősorban az affektív és hatalmi, struktúrákban való helyétől) a csoport - változásokkal és eltérő gon¬dolkodással szembeni - beállítódásától, a csoportban megnyilvánuló esetleges csorda-gondolkodástól.
A csoport lehetőségei az egyénnel szemben:
- a megértés, figyelmeztetés, meggyőzés (vagyis a csoportban való szocializá¬ció támogatása)
- a normák megváltoztatása (vagyis a kisebbségi befolyás érvényesülésének biztosítása)
- a figyelmen kívül hagyás (a deviáns, szabályokat nem követő magatartás el¬tűrése) vagy
- a kirekesztés (a csoportból való kizárás, eltávolítás)
A normák megváltoztatása gyakran a kisebbség hatására történik. A csoport fejlő¬dése során a kisebbség és többség folyamatosan változhat.
A csoport számára legveszélyesebb válasz a deviáns, szabályokat nem követő ma¬gatartás ignorálása, figyelmen kívül hagyása. Ennek eredményeképpen a deviáns magatartás, a csoport akaratától független, kiszámíthatatlan következményekkel járhat, rombolja a csoportkohéziót. A figyelmen kívül hagyás azt erősíti a csoport¬ban, hogy a normák nem fontosak, azokat bárki felrúghatja.
A csoport azonban normává is teheti a másfajta gondolkodás, az eltérő képessé¬gek és magatartás toleranciáját. Ebben az esetben, a deviancia romboló jellege megszűnik. (PI. egy reklámcsoport tagjai számára a napi munkaidő munkahelyen való eltöltése lehet a csoport normája. Ha azonban a csoportba újonnan felvett kreatív munkatárstól is ezt várja el a csoport, akkor lehetséges, hogy éppen a kre¬ativitás fog hiányozni a munkájából.)
A CSORDA-GONDOLKODÁS JELENSÉGE:
Irving Janis alkotta meg a "csoportgondolkodás" szót és így definiálta: "a mentá¬lis hatékonyság hanyatlása, a valóság tesztelése és morális ítélet, ami a csoporton belüli feszültségből ered."
Janis nem állítja, hogy a csoportgondolkodás minden esetben megmagyarázza a kis csoportok döntéshozatalának folyamatát. Szerinte ez egy példa a potenciálisan fontos kis csoportok dinamizmusára, legfőképpen a lehetséges káros csoportgon¬dolkodás hatásainak a tendenciája, egy összetartozó csoportban.
Janis megállapítása szerint a csoportos döntéshozatal során, a lehetséges döntési alternatívák alapos és részletes feltárása szárnyakat adhat a csoportnak, és a siker legfontosabb záloga lehet.
Ugyanakkor ezeknek a vitáknak az elmaradása, az alternatívák nélküli gondolko¬dás, azt eredményezheti, hogy a csoport csordaként kezd gondolkodni, vagyis ép¬pen a differenciált, eltérő vélemények ütköztetésének lehetősége marad el.
A csorda-gondolkodás szimptómái:
- A sérthetetlenség illúziója: a csoport vágyaiban való feltétlen hite, ami oda vezethet, hogy indokolatlan és értelmetlen kockázatot vállaljon. (Janis példája a Pearl Harbor-i flotta feltevése bevethetetlen volt.)
- Megosztott sztereotípiák: egy fontos döntésben mindig jelen van a fokozott stressz-érzés a csoporton belül. Ez ahhoz vezet, hogy együtt érzünk a csopor¬ton belül. Ezzel egyidejűleg oda jutunk, hogy a külső csoportokat ellenségnek tekintjük, és ez válik vezérlő elvvé az ellenféllel szemben.
- Észszerűség: általában nagyon fontos emberi tulajdonságnak tartjuk, és a csoportok ebben általában egyetértenek. Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy érezzük, hogy amit teszünk az értelmes, hogy tisztességes és tisztelt emberek vagyunk. Ami gyakran megtörténhet egy csoportban az az, hogy amikor a csoport egy adott szálon elindul, és elkezdi a meglévő elgondoláso¬kat kollektíven úgy ésszerűsíteni, hogy abban mindannyian egyetértsenek, az erősíti a csoport önbecsülését, miközben letörli a palettáról a többi alternatí¬vát.
A moralitás illúziója:
A csoport hisz a veleszületett erkölcsiségben. Ez előidéz¬heti, hogy megpróbálják elkerülni az erkölcs és etika bekeveredését cseleke¬deteikbe. Az e fajta erkölcsi illúzió szintén erősíti a csoport önbecsülését.
Öncenzúra: ha a csoport iróniával fogadja a döntések során megjelenő eltérő gondolatokat, az a csoport dinamikájában megfagyasztja a levegőt és az ön¬cenzúra irányába tereli a csoport tagjait, akik így önmaguk gondolatait cenzú¬rázzák. Nem vitatkoznak, sőt ki sem mondják eltérő gondolataikat.
- Az egyhangúság illúziója: az a látszólag pozitív előjel, ami élteti az öncenzú¬rát, mert mindenkinek az az érzése, hogy a csoport alapjaiban megegyezésre jutott. Senki nem akarja az egyhangúságot megtörni.
- Közvetlen nyomás: amikor valaki ritkán mondja ki a véleményét (kételyeit) egy erősen összetartó csoportban, rögtön nyomást gyakorolnak rá. Tudatják vele, hogy amit mond az elfogathatatlan a csoportra nézve.
A gondolatok "őrzése":
Védelmezi a vezetőt és/vagy a csoportot a zavaró gondolatoktól. A csoport jóváhagyásával különböző véleményeket, kívülről származó gondolatokat elutasítanak, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagy¬nak.
A csorda-gondolkodás nagymértékben ronthatja a csoport hatékonyságát.
Az Abilene paradoxon
Ahhoz hogy jobban megértsük a csoportgondolkozást, Harvey egy fontos dimen¬zióval bővíti ki eddigi ismereteinket. Az ő megállapítása némiképp ellentmond Janis csoportgondolkodás elméletének.
Szerinte a megegyezéshez vagy megállapodáshoz nélkülözhetetlen, hogy megért¬sük, hogy az emberek miként foglalkoznak egymással a különböző csoportokban és szervezetekben. Harvey az elméletét (egy Abilene-be tett családi kirándulás emlékei alapján) "Abilene paradoxon"- nak hívja. Egyszerűen annyit állít, hogy "a csoportok gyakran ellenkezően cselekednek, mint ahogyan azt bármelyik tagjuk szeretné, és pontosan azzal szállnak szembe, amit célul tűztek ki."
Alapelvek a következők:
- Aggodalom: ez azon alapszik, hogy mikor szembeállunk egy konfliktussal, ak¬kor tudjuk, hogy mit kellene tennünk, de mikor cselekvésre kerül a sor, olyan idegesek leszünk, hogy nem tudjuk azt tenni, amit a legjobbnak találunk.
- Negatív fantázia: nagyon gyakran elképzelünk valami rosszat, ami megtör¬ténhet velünk, ha a megszokottan viselkedünk. Mindent megteszünk, hogy ne következhessen be. A negatív fantázia egy olyan érdekes indoklást szül, ami arra késztet minket, hogy ne vállaljunk kockázatot. Harvey szerint az igazi kockázat az emberi lét szükséges velejárója, és minden tevékenységünk rosz¬szabb lehet, ha nem merünk kockáztatni. De ha félünk elfogadni a kockázatot, mint az élet egyik elemét, akkor választhatjuk a hallgatást, aminek sokszor nagyobb kockázatai is lehetnek.
- Az elszigetelődés aggodalma: Az emberek gyakran nem is annyira az újtól, mint inkább az ismeretlentől félnek. Félünk a száműzetéstől, attól hogy egy rossz csapat tagjának bélyegeznek minket, röviden az elszigetelődéstől félve cselekszünk.
- A bizonytalan és biztos pszichológiai felcserélődése: minél inkább az elszigete¬lődés ellen dolgozunk, annál inkább szembekerülünk vele. A negatív fantázi¬ánk egyre inkább beigazolódik.
Harvey tehát azt állítja, hogy a csoport működése során akkor áll elő az Abilene¬paradoxon-ban definiált helyzet, amikor a csoport tagjai megegyeznek valamiben, de a megegyezés látszólagos.