Ha egy ember egyedül van valahol, akkor kedve szerint viselkedhet, de ha már egy másik is jelen van, akkor tekintettel kell lennie társára, s az ő érdekeit is figyelembe kell vennie. Nagy létszámú közösség esetén már képtelenség minden egyes ember érdekeivel összhangban álló magatartást tanúsítani.
Már a vadság és a barbárság korában is voltak olyan magatartási szabályok, amelyek az emberek magatartását többé-kevésbé befolyásolták. Ezeket a magatartási szabályokat szokásnak nevezzük. A szokás kialakulása nem tudatosan történt, hanem azok valamilyen spontán folyamat eredményeként jöttek létre.
Az állam és a jog kialakulásával ezeknek a szokásoknak nagy része elhalt. Ami megmaradt, annak érvényesülését már nem bízták az egyénre, hanem kikényszerítették. Ezeket a korai társadalmakban kialakult, de a társadalmi forma megváltozását túlélő magatartási szabályokat nevezzük szokásjognak.
Egy új társadalmi forma megjelenése egyszermind azt is jelenti, hogy az új társadalmi viszonyok egész tömege jelenik meg. Az ezekben az élethelyzetekben követendő magatartási viszonyt meg kell határozni, azaz tudatosan kell szabályokat előírni, s ezzel már elérkeztünk a tulajdonképpeni joghoz és a jogalkotáshoz.
Anélkül, hogy a jog változásának, fejlődésének folyamatát napjainkig végigkísérnénk, a jog fejlődésének menete a következők szerint összegezhető: ha egy társadalmi formát egy új vált fel, akkor a meglévő jogszabályokat két csoportra oszlanak. Az egyik csoportban lévők annyira kötődnek a régi társadalmi viszonyhoz, hogy nem képesek az újak szolgálatába állni, tehát ellenállnak. Ma már ez a folyamat is mesterséges, hiszen az idejétmúlt jogszabályokat hatályon kívül helyezik.
A jog tehát, olyan állami úton is kikényszeríthető magatartási szabályok összességét jelenti, amely mindig az adott társadalmi viszonyok védelmét szolgálja.