A tripartizmus kialakulása – a ’90-es évek eleje
A Németh-kormány 1988 decemberében alapította meg az Országos Érdekegyeztető Tanácsot (OÉT), a tripartizmus, a társadalmi párbeszéd fórumát. Az OÉT-be a kormány az akkori vezető érdekképviseleteket hívta meg az „erőviszonyok” alapján. A munkaadói oldalon a Magyar Gazdasági Kamara (MGK) játszotta a vezető szerepet. Mellette megjelentek más érdekképviseletek is: az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa (OKISZ), a Fogyasztási Szövetkezetek Országos Tanácsa (SZÖVOSZ), a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa (TOT). A munkavállalói oldalt a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) képviselte.
Az OÉT létrejöttét a bérreform, az érdekegyeztetéses jövedelemszabályozás indukálta. Mégis túlnőtt azon és a rendszerváltást előkészítő szociális párbeszéd átfogó intézményéve vált.
Héthy Lajos az OÉT következő tényleges funkcióit emelte ki:
- reális információk szerzése: a résztvevők kölcsönösen tájékoztatták egymást, ami elősegítette a döntések megalapozását, az álláspontok közeledését.
- gazdaságpolitikai kontroll: a kormány ezen keresztül felmérhette az átmenetet előkészítő-biztosító intézkedésekkel kapcsolatos reakciókat, azok realitását, lehetséges hatását
- konfliktus-kezelés: elősegítette a társadalmi feszültségek „mederben tartását”, az átmenet „békés” megvalósítását
- kölcsönös legitimáció: a résztvevők kölcsönösen elismerték egymás legitimitását, ezzel erősítették saját pozíciójukat
- nyilvánosság: a társadalmi-gazdasági folyamatok fontos kérdéseiről a kormány nyilvános párbeszédet folytatott az érdekképviseletekkel.
Az OÉT a rendszerváltásig működött, ezalatt 8 ülést tartott.
Az Érdekegyeztető Tanács
A rendszerváltást követően, 1990. augusztus 1-én került sor a makroszintű tárgyalás és konzultáció újraszervezésére. Az új fórum – az Érdekegyeztető Tanács (ÉT) – két lényeges változást hozott. Egyrészt igazodott a kialakult pluralista rendszerhez, és befogadta az újonnan létrejött szervezeteket. Ennek következtében a munkavállalókat 7 szakszervezeti konföderáció, a munkaadókat 9 országos munkaadói szövetség jelenítette meg. A kormány képviseletét a Munkaügyi Minisztérium politikai államtitkára látta el. Másrészt az ÉT hatásköre a munkaügyek mellett gazdaságpolitikai kérdésekkel is bővült. Az 1991-ben elfogadott Alapszabály szerint az ÉT a munka világának szereplőit érintő átfogó és alapvető gazdasági, jövedelmi, szociális és munkaügyi kérdésekkel foglalkozik. Célja a 3 oldal alapvető érdekeinek, törekvéseinek feltárása, egyeztetése, megállapodások kialakítása, konfliktusok megelőzése és kezelése, a középszinten nem kezelhető konfliktusokban közvetítő szerep ellátása.
Az ÉT hivatalos funkciói lettek:
- a munkaügyi kapcsolatok makroszintű fóruma, amelyik állást foglal, illetve megállapodik bér-, foglalkoztatási és munkajogi kérdésekben.
- konzultációs lehetőséget biztosít a legfontosabb gazdaságpolitikai, elvi-stratégiai koncepciókról.
- véleményt nyilvánít a legfontosabb gazdasági jogszabályokról.
Az ÉT mellett két szektorális fórum jött létre: a Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa (KIÉT) és a Köztisztviselői Érdekegyeztetői Fórum (KÉF). A KIÉT a munkaügyi kapcsolatok makroszintű intézmény-rendszerén belül az államháztartás keretébe tartozó, a központi kormányzat, a helyi önkormányzatok valamint a társadalombiztosítás költségvetéséből finanszírozott, állami feladatot ellátó intézményi szféra országos érdekegyeztető tanácsa. A KÉF a köztisztviselői törvény hatálya alá tartozó szervek országos, az igazgatási ágazatot átfogó érdekegyeztető fóruma.
Paktumkísérlet – a ’90-es évek közepe
Bár folyamatosan fejlődött és működött az érdekegyeztetés intézmény-rendszere, de a kormányzati szint nem kívánt a szükségesnél nagyobb „rendszeralakító” szerepet biztosítani az érdekképviseleteknek. A hatalmi-politikai szempontok erősebbnek bizonyultak, mint az együttműködési készség. Ilyen körülmények között nehéz bármilyen konszenzust elérni.
Az együttműködésnek 3 fontos (és itt hiányzó) feltétele van:
- A korporatizmus elengedhetetlen feltétele az erős kormány, amely kész és képes a vállalásokat teljesíteni, illetve az erős és egységes munkaadói és munkavállalói érdekképviselet, amelyek képesek nyomást gyakorolni egymásra és a kormányra.
- Az együttműködéshez, a kölcsönös „engedményekhez” szükség van gazdasági mozgástérre is, ami a ’90-es évek nagy részében meglehetősen szűk volt.
- A partnerséghez, egyeztetett akciókhoz és/vagy megállapodásokhoz elemi feltétel a partnerek együttműködési készsége.
A ’90-es évek közepén sürgető kényszer jelent meg az együttműködésre. 1994-ben a Horn-kormány azzal kezdte a kormányzást, hogy Társadalmi-Gazdasági Megállapodást (TGM), szociális paktumot kell kötni. A TGM hosszabb távra szóló, átfogó egyezség, amely kiterjed a TB-ra, a munkavállalók anyagi körülményeit meghatározó jogszabályok módosítására, illetve új törvények megalkotására, a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtésére, a vállalkozások élénkítésére, stb. A kezdeti felbuzdulást parttalanná váló viták követték és elszállt a megállapodás reménye. A kormány végül visszavonta a középtávú gazdaságpolitikai irányelveket, a pénzügyminiszter lemondott, majd 1995. február 10-én az ÉT közös nyilatkozatban zárta le a tárgyalásokat. A „külső” feltételek adottak voltak, de az egyes felek saját érdekei és elképzelései, a kompromisszum-készség hiánya erősebb volt, mint a közös érdek.
Egy új ár-bérmegállapodás ötletét 1995 júliusában vetette fel az MSZOSZ. Az egyezséget szűkebbre tervezték a TGM-nél: az 1996-os minimálbért, a keresetnövekedés ajánlott mértékét és a hatósági árakat tartalmazta volna. Csak a szakszervezetek és a kormány jutott közös nevezőre, ezzel megpecsételődött a megállapodás sorsa is. 1996 során 15 megállapodás született, pl.: a Munkaügyi ellenőrzési törvény, a versenyszféra bérmegállapodása. A KIÉT-ben hároméves bérmegállapodást kötöttek.
1996-ban zárt körökben tárgyalások kezdődtek az ÉT megújításáról is. Az ÉT működését funkció- és szerepzavarok akadályozták: egyszerre, egy szervezeten belül jelent meg a gazdasági és a munkaügyi-munkaerő-piaci érdekegyeztetés. Ellentmondás volt a funkciók és a szereplők között. A versenyszférára vonatkozó munkaügyi egyeztetéshez a munkaerő-piaci partnerek részvétele szükséges. A gazdasági jellegű érdekegyeztetéshez pedig az ÉT-ben nem a munkaadói szövetségek, hanem a vállalkozó érdekképviseletek jelenléte szükséges. Tisztázandó kérdés az érdekegyeztetés szintje, illetve a különböző szintek egymáshoz való viszonya is. A vezető szerepet az országos szint képviseli, ami az irányítási-döntési mechanizmusok meglévő centralizáltságának köszönhető, valamint annak, hogy még nem alakult ki megfelelő mértékben az ágazati szint. A javaslatokat az ÉT 1997. júliusi ülésén vitatták meg, de csak igen kevés dologban sikerült megállapodni.
Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.