Plurális , széttagolt szakszervezeti struktúra kialakulása
A békés rendszerváltás részeként megtört a SZOT monopol-helyzete és új „rendszerváltó” szakszervezetek jöttek létre. Az első ilyen a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezete (TDDSZ) volt, amelyik a tudományos szféra és a kutatóintézetek dolgozóit tömörítette. Az egyes új szakszervezetekből hamarosan létrejöttek az országos szövetségek is. A két legjelentősebb: a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája (FSZDL) 1988. december 19-én, a Munkástanácsok Országos Szövetsége (MOSZ) 1990. július 14-én alakult. A SZOT 1990 márciusában átalakult független ágazati-szakmai szakszervezetek konföderációjává. A legnagyobb „utód” szakszervezete a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) volt. Nagyjából két év leforgása alatt kialakult egy teljesen új szakszervezeti struktúra Magyarországon. Azonban nem alakult ki társadalmi konszenzus a szakszervezetek kívánatos/lehetséges szerepéről, hiányzott a munkavállalói érdekek megítélésének, képviseletének társadalmi befogadása.
Szakszervezeti Kerekasztal
A Szakszervezeti Kerekasztal 1990. július 26-án alakult meg hét szakszervezeti konföderáció részvételével. Eredetileg úgy definiálták, mint az országos munkavállalói érdekképviseleti szervezetek konzultációs és együttműködési fórumát. A tényleges működését azonban a konföderációk közötti ellenséges légkör határozta meg. Születtek közös állásfoglalások is, a meghatározó mégis a harc volt, amelynek a szakszervezeti vagyon elosztása körüli vita adott alapot. A Kerekasztal 1991 februárjában bomlott fel viharos körülmények között.
„Szakszervezeti törvények”
A kormányzati-politikai vélemény megkérdőjelezte a szakszervezetek legitimitását (és szerepét), ezért a maga politikai-hatalmi eszközeivel igyekezett fel is lépni velük szemben. A Parlament ebben az időszakban több olyan törvényt is hozott, amelyek a szakszervezetek belső viszonyait érintették. Az 1967. évi Mt. együttdöntési és részvételi jogkörrel ruházta fel a munkahelyi szakszervezeteket. Az 1992. évi új Mt. viszont jelentős mértékben lecsökkentette a szakszervezeti jogokat. A törvény rákényszerítette a konföderációkat arra, hogy megegyezzenek a szakszervezeti vagyon megosztásáról. Továbbá belátták az együttműködés szükségességét is. 1992 októberében a hat konföderáció aláírta a szakszervezeti minimumról szóló megállapodást. Mindez enyhítette a régi és új szövetségek közötti alapvető nézetkülönbségeket és feszültségeket. A szakszervezetek közötti harc 1993. táján ért véget, amikor kapcsolataik normalizálódtak.
A szakszervezeti tagság elvesztése
A szakszervezeti tagság gyors és nagymértékű csökkenésnek indult a rendszerváltás idején. Ennek több oka is volt:
- a gazdaság átalakulása, a piacgazdasági viszonyok létrejötte, ami néhány év leforgása alatt mintegy másfél millió munkahely megszűnését eredményezte. A munkavállalók a munkahelyek elvesztéséért az érdekképviseleteiket hibáztatták.
- aki elvesztette a munkahelyét, az kilépett, aki új munkahelyet talált, már nem lépett be a szakszervezetbe. Részben a kiábrándultság miatt, részben azért, mert a privát szféra munkahelyeinek jelentős részében nem is szerveződött szakszervezet.
- ahol szerveződhetett volna, a munkahely elvesztésétől való félelem miatt erősebb volt a passzivitás
- a privatizált gazdaság ugyancsak az individuális érdekstratégiákat helyezte az előtérbe
- felelős volt ezért a szakszervezeti politika is, amely nem fordított kellő figyelmet a tömegbázis megnyerésére, a tagság szervezésére.
„Csendes” munkaadói szövetségek
A plurális struktúra a munkaadói szövetségekben is kialakult. Ezek a szövetségek kevésbé voltak átpolitizáltak, ennek következtében „belülről” kevesebb volt a harc, jobb volt az együttműködés, könnyebben teremtették meg az egységet. A negatív társadalmi-politikai megítélés nem terjedt ki a munkaadói oldalra. A kormány nem kérdőjelezte meg legitimitásukat, helyüket az országos érdekegyeztetésben. Ezeket a kezdeti szövetségeket alapvetően nem a szakszervezetekkel folytatandó partnerkapcsolat érdekelte, hanem az, hogy részt vehessenek a tripartit fórumokon és lehetőségük legyen a lobbizásra, kapcsolatépítésre, a gazdaságpolitika és a törvényhozás befolyásolására.
Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.