Magyarországon 1949 és 1967 között a hierarchikus, centralizált, majdnem kényszer-koalíciós jellegű érdekképviseleti struktúra volt a jellemző, amelyik valóban nem is tagjai érdekeit, hanem a politika szempontjait érvényesítette. Az 1970-es és 1980-as években a hierarchikus rendszer egy oldottabb, demokratikusabb modelljében már elfogadja az érdekek különbözőségét, ezáltal az érdekegyeztetés szükségességét, de azt változatlanul integrálni akarja az adott politikai-gazdaságirányítási mechanizmusba. Ebből fokozatosan alakul ki az érdekképviseletek kettős funkciója: egyrészt a tényleges érdekképviselet megvalósítása, másrészt a termelés támogatása.

A rendszerváltás előtti időszakra vonatkozóan a következő jellemzők a legfontosabbak:

A) Szakszervezetek

A munkavállalói érdekképviseleti szervezetek egyetlen nagy, monolitikus, országos szövetségbe tömörülnek, ez a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT). Minden szinten szoros kapcsolatban áll az adott szintű párt-szervezettel. Ez egyrészt egyfajta alárendeltséget, másrészt a politika által elismert kiemelt szerepet jelent. Ebből furcsa, szövevényes struktúra alakult ki. A hatalmi szféra megpróbálja ellenőrizhető keretek között a munkavállalói érdek megnyilvánulásokat, illetve a kiépített csatornákon keresztül lefelé közvetíteni az állami, vállalati szempontokat. A szakszervezetek vállalati szinten igen erős érdekképviseleti jogokkal rendelkeznek. Kvázi egyetértési joguk van fontos munkaerő-gazdálkodási, bérezési döntésekben, ezen keresztül is jelentős hatást tudnak gyakorolni a vállalati döntésekre. Gyakorlatilag a szakszervezetek kapják meg a jóléti ellátás szervezésének feladatkörét és lehetőségét. Ők szervezik a segélyezést, az üdültetést, a jogsegélyszolgálatot, a munkaügyi döntőbizottságokat. A szakszervezetek „kettős funkciója” a ’80-as években már egyre inkább letisztult: maradt tisztán az érdekképviseleti funkció.

B) Informális alkumechanizmusok

A gazdaság minden szintjén kialakul egy rendszeres, de informális érdekegyeztetési gyakorlat. Alku folyik a gazdaságirányítás és a vállalatok között, amelyben a kormányzati szint valamilyen gazdasági feladat ellátására próbálja rábírni a vállalatokat, a vállalat pedig ennek fejében biztonságot, külön preferenciákat, fejlesztési forrásokat vár el. Hasonló alku folyik a vállalaton belül a munkaadó és a munkavállalók között. Mindez arra szocializálja a vezetőket és a dolgozókat is, hogy az informális csatornák jobban és eredményesebben működnek, mint a formális-hivatalos utak. Mindig van kerülőút, amit ki lehet használni.

C) Gazdasági kamarák

A gazdasági kamarák a ’80-as években a gazdaság szervezésének és képviseletének egyre jelentősebb tényezőivé váltak. A Magyar Gazdasági Kamarának (MGK) a 3000 működő vállalatból több mint 2000 a tagja volt. Az 1987-es jogalkotás kötelezte az államot, hogy a gazdaságot és a társadalom széles köreit érintő jogszabályok előkészítése során kikérje az érintett társadalmi szervezetek véleményét. Az MGK valamennyi készülő jogszabályról véleményt alkotott. Az MGK bázisán jött létre később (1988-ban) a Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ), majd a Magyar Munkaadói Szövetség.

D) Irányítási, szabályozási reformok

A ’80-as évek fontos jelensége volt a kiút-keresés, amelyben erőteljesen ütközött egy reform-irányzat és a központosítás szándéka. A válság feloldása érdekében bérreformot kellett megvalósítani. Ennek megvalósításaként született a „központi bérszabályozás érdekegyeztetéssel” elv: vagyis fent kell tartani az előző években is követett központi, kormányzati bérszabályozást, de annak kialakításába be kell vonni az érdekképviseleteket is, tehát érdekegyeztetéses alapokra kell helyezni a központi bérszabályozást. Ehhez létre kellett hozni egy olyan intézményt, amely megvalósítja a tárgyalást. 1988 decemberében a Németh-kormány kezdeményezésére megalakult az Országos Érdekegyeztető Tanács (OÉT), amely tripartit fórumot teremtett az érdekek egyeztetésére. A rendszerváltás kormányzati előkészítéséhez tartozott az is, hogy olyan új törvényeket hoztak, amelyek megnövelték a munkavállalók mozgásterét, pl.: 1989-es Munka Törvénykönyv, 1989-es Sztrájktörvény – amely kimondja, hogy gazdasági és szociális érdekeik biztosítására a dolgozókat megilleti a sztrájk joga.

Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.