A munkaügyi kapcsolatok lényege
Munkaügyi kapcsolatok alatt a 2 szereplő érdekeinek ütköztetési és egyeztetési, kiegyenlítési folyamatait, mechanizmusait értjük.
Az ipari forradalommal jött létre, amikor kialakult és elvált egymástól a tulajdonos és a szabad bérmunkás. Épp ezért kezdetben „ipari kapcsolatok” (Industrial relations) néven említette a szakirodalom, mert csak az iparban alakul ki. Majd később általánossá vált a gazdaság és a munkaerőpiac egészében, ezért tágabb értelemben „munkaügyi kapcsolatok” (Labor relations) névvel illették. [A 20. század végén elterjedt egy sajátos irányzata, a „munkavállalói kapcsolatok” (Employee relations), amely az emberi erőforrás menedzsment rendszerében oldja fel a munkaügyi kapcsolatokat úgy, hogy az egyeztetés folyamatából ki akarja iktatni a szakszervezeteket.] Magyarországon a fogalomra két elnevezésünk van: a munkaügyi kapcsolatok és az érdekegyeztetés (csak itthon használjuk).
A munkaügyi kapcsolatok célja
A munkaadók és a munkavállalók sajátos, eltérő és sok szempontból egymással szembenálló érdekeket hordoznak, mert ugyanannak a szervezetnek a keretei között, ugyanabból a hozamtömegből akarják érvényesíteni a saját egyéni (és eltérő) érdekeiket. Azonban mégis egymásra utaltak, mert csak együtt valósíthatják meg a gazdasági folyamatokat, együttműködésük alapvetően meghatározza annak eredményességét. A munkavállaló számára a jövedelem a fontos, míg a vállalatnak ez költséget, ráfordítást jelent. Mind a ketten arra törekednek, hogy a saját erőforrásukat (a tőkét és a munkát) minél jobban értékesítsék. Ez már önmagában is konfliktust teremt: mennyi legyen a tőke és a munka ára? A kapcsolatok további fontos eleme a hatalomért, a társadalmi-politikai, szervezeti pozíciókért folytatott harc. Érdekkülönbségek alakulnak ki, mert mind a két fél elsősorban a saját érdekeit kívánja érvényesíteni.
Be kell látni, hogy a tőke és a munka egyaránt szerves része a termelési folyamatoknak és egymás nélkül nem léteznek. A munkaerő-piaci, munkaügyi viszonyok általában „aszimmetrikusak”, azaz nem egyenlőek. Bár mindkét fél rendelkezik saját érdekérvényesítési eszközökkel, a tőke és a rendelkezési jog a munkaadó számára mindig is előnyt jelent. A hátrányosabb helyzetbe kerülő munkavállalók számára nem marad más eszköz, mint az összefogás, a kollektív fellépés, és ha nincs más megoldás, akkor a harc, a károkozás.
A munkaügyi kapcsolatok rendszere azért alakult ki, hogy segítse feloldani a konfliktust. Intézményes kereteket és mechanizmusokat teremt azzal a céllal, hogy „normális” mederbe terelje az eltérő érdekű felek közötti kapcsolatokat, segítse megelőzni a konfliktust, illetve minél előbb zárja le vagy oldja fel azt. A munkaügyi kapcsolatok középpontjában a munkavállaló áll, célja a munkavállalókra vonatkozó foglalkoztatási, bér- és munkafeltételek szabályozása.
A szabályozásra 2 dolog miatt van szükség:
- társadalmi-szociális vonzat miatt: a foglalkoztatás biztonságot, társadalmi beilleszkedést és státuszt jelent, a munkabér a megélhetés forrása, az életszínvonal meghatározó tényezője;
- a cserekapcsolat szereplői közötti aszimmetria miatt: a munkavállaló a gyengébb, a kiszolgáltatottabb, míg a munkaadó az, aki erőfölényben van.
A munkaügyi kapcsolatok rendszere azért jött létre, hogy társadalmi és gazdasági károk nélkül meg tudjuk előzni, vagy fel tudjuk oldani a konfliktust. Filozófiája szerint ezt tárgyalásos úton kell elérni, amely integrálja a két érdekszférát, elősegíti közöttük a konszenzus megteremtését. Ehhez egyenrangú felek, partnerek közötti kapcsolatrendszert kell létrehozni.
Az oldal tartalmát részletesen ld. László Gyula: Munkaerő-piaci politikák, Pécsi Tudományegyetem Közgazdaságtudományi Kar, Pécs 2007.