Magyarországon az Országgyűlés hozza a törvényeket. Az egyik legfontosabb, évente napirendre kerülő törvény a költségvetési törvény, melynek meghozatala a Parlament Alkotmányban is kiemelt feladata.
A költségvetési törvényben a kormány javaslata alapján a Parlament rögzíti, hogy az állam milyen jogcímeken, mennyi bevételre számít, a befolyt bevételekből milyen feladatokra mennyit tervez költeni, mekkora hiányt vagy többletet hagy jóvá és azt hogyan kívánja finanszírozni. A kiadásokat és bevételeket részben már meglevő korábbi törvények is meghatározzák, például a nyugdíjak vagy az EU-költségvetéshez való hozzájárulásunk mértékét – ezek az ún. külső tételek. Más kiadások összegét a képviselők magában a költségvetési törvényben szabják meg: ezek a belső tételek.
A magyar költségvetés, szemben egy sor más országgal, nem a kiadásokkal elérendő társadalmi célok, hanem a pénzt elköltő szervezetek szerint (ún. „költséggazdánként”, fejezetek és címek szerinti bontásban határozza meg a kiadásokat. A szakirodalom ezt erőforrás-központú vagy tételsoros költségvetésnek is hívja.
Ha a költségvetés kiadásai (beleértve a fennálló államadósságunk kamatait és törlesztését is) meghaladják a bevételeit (ezek legfőképp a beszedett adókból származnak) hiány keletkezik, melynek fedezetét kölcsön kell venni valakitől: hazai vagy külföldi megtakarításokból, azaz befektetőktől. Az utóbbiak szívesebben adnak kölcsön a magyar államnak euróban, dollárban, mint forintban – ezeket a tartozásokat viszont visszafizetni is euróban vagy dollárban kell. Mindezzel, az államadósság kezelésével külön intézmény foglalkozik, és az erre vonatkozó tervek is részét képezik a költségvetésnek.
A költségvetés kidolgozásának és elfogadásának menetrendét is egy törvény, az úgynevezett Államháztartási Törvény részletezi. A költségvetés előkészítését a mindenkori, államháztartásért felelős minisztérium a különböző kiadásokért felelős minisztériumokkal együtt már tavasszal-nyáron elkezdi, a kormány többször is tárgyal a tervekről, majd a már véglegesnek szánt előterjesztését egy szakértő tisztviselőkből álló testület, a Költségvetési Tanács véleményezi. Ezután, október 31.-ig a kormány benyújtja azt az Országgyűlésnek, melynek honlapján azt a nagyközönség is elolvashatja. Ezután az országgyűlési képviselők több körben, előbb általánosságban, a kiadások és bevételek főösszegeire koncentrálva (a Költségvetési Tanács és az Állami Számvevőszék véleményét is meghallgatva), előbb szakbizottságokban majd a plénum előtt megvitatják a tervet, majd módosító javaslatokat fogalmazhatnak és tárgyalhatnak meg. Ilyenkor kerülnek elő a parlamentben azok a helyi- vagy csoportigények, melyek arra irányulnak, hogy egy-egy intézmény vagy tevékenység néhány százmillióval, egy-két milliárddal több pénzt kapjon.
A módosításokról majd a módosított törvényről, magáról még az év vége előtt szavazni kell, hogy a Költségvetési Törvényt ki lehessen hirdetni még annak az évnek a kezdete előtt, amelyre vonatkozik.
Ha a kiadások és bevételek másképp alakulnak, mint azt a költségvetésben az Országgyűlés előírta, a kormány bizonyos határok között átcsoportosíthat, vagy egy, erre a célra félretett tartalékból foltozgathatja a lukakat. Ha pedig az eltérés nagy, költségvetési törvénymódosítást, ha pedig nagyon nagy, pótköltségvetést kell elfogadtatnia a Parlamenttel.
A költségvetési év lezárulta után legkésőbb nyolc hónappal az államháztartásért felelős minisztérium ún. zárszámadási törvényben számol el az Országgyűlésnek arról, mennyiben tartotta be a törvényt.
A központi költségvetés tervezése: jóváhagyás folyamata
| Fő irányok, célok, egyenleg | Kormány | Március 31. |
| Fejezetek (bevétel, kiadás) |
Miniszterek |
Május 31. |
| Egyeztetés | Miniszterek, Államháztartásért felelős miniszter | Július 31. |
| Törvényjavaslat tervezet Kormány elé terjesztése | Államháztartásért felelős miniszter | |
| Törvényjavaslat benyújtása az Országgyűlésnek | Kormány, Költségvetési Tanács | Október 31. |
| Az Országgyűlés egyedi határozatban meghatározza a központi költségvetésről szóló törvény fejezeteinek bevételi és kiadási főösszegét és a központi költségvetés költségvetési egyenlegét | Országgyűlés, Állami Számvevőszék, Költségvetési Tanács | November 30. |
| A központi költségvetést az országgyűlés törvényben hagyja jóvá | Országgyűlés | December 31. |
| Kormány az Országgyűlés elé terjeszti a zárszámadást. Tartalmazza a költségvetés végrehajtását, összeveti a költségvetési törvényben tervezett és a ténylegesen megvalósult bevételeket és kiadásokat. | Országgyűlés | Augusztus 31. |
A költségvetési törvény különleges törvény, mert nem teljesítése nem jár jogi szankciókkal. A költségvetési törvény végrehajtása érdekében a kormány rendeleteket alkot, jogszabályokat ad ki.
Helyi adók szerepe
A helyi adózásnak éppúgy meg kell felelnie az általánosság követelményének, mint a központi adóztatásnak. Az adók minden természetes személyre, szervezetre kiterjednek, amennyiben az adóalanyiság feltételei az egyes adók tekintetében adottak.
Az egyenlőség elve az egyenlő feltételek szerinti adózást jelenti, vagyis az adóprivilégiumok tilalmát és az egyenlő elbánás elvét foglalja magába. Mindez nem jelenti az adózói csoportok közötti különbségtétel tilalmazását, de az állampolgárság, nem, faj, bőrszín, politikai, vallási vélemény szerinti megkülönböztetés-mentes adórendszer kialakítása alapvető feltétel.
Szorosan összefügg ezzel az elvvel az adósemlegesség kritériuma. A helyi adórendszer verseny- és szektor-semleges, ha a külföldi vállalatok indokolatlan hátrányba hozása, egyes ágazatok előtérbe tolása nem valósul meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetne versenyképessé tenni a hazai vállalkozásokat, a lemaradó ágazatoknak segítő kezet nyújtani.
Az arányosság elve kettős jelentésű: egyrészt a teljesítőképesség szerinti adóztatás követelményét testesíti meg, másrészt a szabályozás során meg kell jelölni azt a gazdasági forrást, amihez igazodhat az elvonás. A progresszivitás csak a teljes adóteherre vonatkozhat, s nem az egyes adók tekintetében. Az arányos közteherviselés elve alapján a befizetésre kötelezettek jövedelmi, személyi viszonyaira tekintettel kell lenni, ugyanakkor alapfeltétel, hogy a lakosság széles köre fizessen adót.
A törvényesség a helyi adóztatás estében különleges fontosságú elv, mert az önkormányzatok adóztatási önállóssága törvényi keretek között mozoghat. Ez az elv magában foglalja az alul- és túladóztatás tilalmát is.
Méltányos helyi adórendszer kialakítása szükséges, vagyis egyrészt az azonos adóerővel rendelkező személyek egyenlő összegű adó fizetésére legyenek kötelezettek (horizontális egyenlőség). Másfelől a nagyobb adóerővel rendelkező személyek kötelesek jobban hozzájárulni a közterhekhez (vertikális egyenlőség).
A helyi adópolitikának mindenképpen kapcsolódnia kell a központi adópolitikához. Az államháztartás rendszere akkor tekinthető kiegyensúlyozottnak, ha a központi és a helyi adórendszer egymást kiegészíti. A helyi adózás korlátok közé szorításának az az oka, hogy a helyi adóztatás hatással van a makrogazdasági egyensúlyra, csökkenti az anticiklikus politika hatásosságát, a helyi adók az árakba beépülve növelik az inflációt. A központi korlátozás kiterjedhet a kivethető adónemek, adótárgyak körére, az adóalanyok, kedvezmények, mentességek meghatározására, az adómérték szélső értékeinek megállapítására, az adómegállapítási jog, illetve kötelezettség előírására.
A helyi adóknak elsődlegesen a helyi közszolgáltatások finanszírozását kell fedezniük, az adótehernek arányban kell állnia a közszolgáltatások számával és minőségével. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az adózásnak csak fiskális funkciója van. A település kiadásai és adóbevételei között annyiban mégis összefüggésnek kell fennállnia, hogy aki önkormányzati szolgáltatást vesz igénybe, járuljon hozzá a közterhekhez (haszonelvű adóztatás). A haszonelvű adóztatás előnye az adózási morál erősödése és a bevonható erőforrások növekedése lehet.
Alapvető feltétel, hogy az adóztatásnak szorosan kell kapcsolódnia a helyi viszonyokhoz, vagyis az adóztatás ismérveit, adótárgyat az önkormányzathoz lehessen kötni (helyhez kötöttség elve). A helyi adóztatásnak azért szükséges lokális tényezőkhöz (például ingatlanok adóztatása) fűződni, hogy az abból befolyt bevételt ténylegesen “saját” bevételként lehessen elkönyvelni. Az adótöbbszörözés tilalma következtében azonban ugyanarra az adótárgyra csak egyfajta adót lehet kivetni.
Szolidaritásérzetet keltő helyi adórendszer kiépítése azért célszerű, hogy a települést sajátjának érezze az adózó, ne költözzön el a magas adóterhek miatt (helyi érdekeltség elve), mivel a központi adókkal szemben a helyi adók migrációérzékenyek. A helyi adópolitikának el kell kerülnie a regresszivitást, vagyis ne a gazdag adófizetők megtartása és a szegények kis értékű ingatlannal vagy alacsony jövedelemmel rendelkezők távoltartása legyen a cél. A helyi adópolitikának figyelemmel kel lennie a költségvetési externáliákra is: az egyik önkormányzat adóztatása által kiváltott migráció a másik önkormányzat számára jelenthet pozitív hatást. A helyi adópolitika eszköz lehet arra, hogy bizonyos - a közösség részéről károsnak ítélt - tevékenységet magas adó kivetésével távol tartsanak (kiutasító adóztatás).
Az adórendszernek annyiban rugalmasnak kell lennie, hogy az adóztatási lehetőségek közötti a választási szabadság adott legyen, a helyi önkormányzat az adómérték önálló megállapítására hatáskörrel rendelkezzen.
Az elegendő bevételek elve azt jelenti, hogy a helyi adó és az állami támogatás együttesen fedezze legalább a törvényes és kényszerű kiadásokat, mintegy létezési minimumként szolgáljon. A saját bevételek között pedig a helyi adóknak meghatározó szerepet kell betöltenie.
Nem lehet érzékeny az adórendszer az önkormányzat által nem befolyásolható gazdasági folyamatokra, és nem ösztönözheti egyoldalú helyi gazdasági szerkezet kialakítását. A helyi adózás rendszere nem lehet független az adott település, térség általános gazdasági helyzetétől.
A helyi adóknak stabil bevételt kell jelenteniük az önkormányzati költségvetésben annak érdekében, hogy előre lehessen látni, milyen keretek között tud gazdálkodni az önkormányzat. Minél hatékonyabban gazdálkodik az önkormányzat, annál kisebb a helyi adóbevétel részaránya, és a vagyonhasznosításból eredő bevétel annál jelentősebb.
A helyi adóbevétel nem vonható el az azt kivető önkormányzattól, teljes egészében ezt a közösséget illeti, s ezáltal nem jön létre konkurencia a települések között. A helyi adó mértéke ugyanakkor nem befolyásolhatja az állami támogatást.
Az Alkotmány rögzíti az önkormányzatok saját és állami bevételhez való jogosultságát.
Ez az alkotmányi rendelkezés azonban nem jelenti azt, hogy minden, törvényben előírt, kötelezően ellátandó feladat fedezetét állami költségvetési hozzájárulásból kell biztosítani. Ezt a pénzügyi forrást a saját bevételi források és a központi költségvetési hozzájárulások együttes rendszere adja. A saját bevételek tehát nem csak a fakultatív feladatok anyagi hátteréül szolgálnak. A saját bevételek tartalmát, nem az Alkotmány, hanem külön törvény, a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) határozza meg.
Az alkotmányos követelmény részletes szabályait az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Áht.) tartalmazza. Általános elvként az Áht. rögzíti, hogy fizetési kötelezettséget előírni, a fizetésre kötelezettek körét, a fizetési kötelezettség mértékét, a kedvezmények, mentességek körét és mértékét, előlegfizetési kötelezettséget csak törvényben, illetve törvény felhatalmazása alapján önkormányzati rendeletben lehet. Az erre vonatkozó felhatalmazást az önkormányzatoknak a Htv. adja.
Az önkormányzat joga és egyben kötelessége is, hogy az adó mértékét a helyi sajátosságokhoz, az önkormányzat gazdálkodási követelményeihez és az adóalanyok teherviselő képességéhez igazodóan állapítsa meg a Htv.-ben meghatározott adómaximumra tekintettel.
A települési önkormányzatot illeti meg
- a) a gépjárműadóról szóló törvény alapján a belföldi gépjárművek után a települési önkormányzat által beszedett adó 40%-a és
- a gépjárműadóhoz kapcsolódó bírságból, pótlékból és végrehajtási költségből származó bevétel 100%-a.