Rövidt sz. közepe óta a különböző irányzatokat képviselő politikusok, jogászok törekvése főleg arra irányult, hogy szilárdabb alapot teremtsenek a polgári jogviszonyoknak, biztosítva őket a szélsőséges támadásokkals zemben. Ennek eredményeképpen jött létre a jogállam (Rechtsstaat) v. másként az állam mint a törvényesség őre konstrukció.
A jogállam az érdekek összhangjának biztosítékát a hatalom klasszikus három ágának elkülönítésében vélte felfedezni. Így a legislativa (törvényhozás) és az executiva (végrehajtás) viszonyát az adócenzusos választójogon alapuló képviselet, a törvények primátusa, ill. a parlamentnek felelős kormányzati rsz. jellemzi.

A kiegyezés két nagy ellentétben álló gondolatot egyesített, az önálló magyar állam és az egységes osztrák összállam (Gesamtmonarchia) koncepcióját. A magyar parlament által elfogadott 1867. évi XII. tc-et az uralkodó szentesítette. Ez a törvény a magyar állam szuverenitásának elismerését deklarálta.

A dualizmus a jogi konstrukció szempontjából csak személyi unió, mert a két állam mindegyikének független akaratán és nem korlátozásán nyugszik. A közös ügyekre vonatkozó struktúra kiépítése az abszolutisztikus rendi állam elméletéből következett. A közös ügyekre szervezett minisztériumok (külügy, hadügy, pénzügy) nem egy "központi parlamentnek" felelősek, hanem az uralkodó centralizált egységeiként műküdnek. A törvényalkotás viszont decentralizált.

A dualizmus nem két állam, hanem két nemzet érdekazonosságának megjelenítése.....

A jogállam (rechstaat) és az igazgatás állam (policály staat) összehasonlítása

A 18. sz-ban az államot többek között policály staatnak is szokták nevezni. A 18. sz-i igazgatás lényegében a mai értelemben vett rendvédelem kategóriájába tartozik. A közigazgatásban a polgárok életének szabályozásánál elsősorban a közrendet, a közbiztonságot, a rendészeti beavatkozást jelentette. A policály állam nem rendőrállam, hanem egy másságot, a közigazgatás egészét és a vele szemben támasztott követelményrendszert reprezentálja.
A policály staat előskéízti a jogállamot, mely a 19. sz-ban az intézményrendszer kiépítése szempontjából jelentős.

Jogállam (rechstaat):

Az emberi társadalom történetében mindig arra irányul a célkitűzés, hogy kiszámítható, tervezhető, jogbiztonságra törekvő életviszonyokat kívánnak kialakítani. Hogy ez megvalósuljon, kompromisszumra van szükség a társadalom különböző egyedei között. Ezt a -t a törvényhozás szimbolizálja, és lényegében biztosítja a kiszámítható, tervezhető életet, a jogbiztonságot.
A jogállam (rechstaat) a német államelmélet terméke, a német liberális gondolkodás megnyilvánulása. A német polgárság a fejedelmi hatalommal szemben nem kívánt olyan radikális leszámolást, mint a francia polgárság (uralkodó lefejezése). A német polgárság - amely szeretné megteremteni a fejedelmi abszolutizmussal szemben a nemzeti szuverén különállását - az OGY-en kíván lépésről lépésre olyan kompromisszumot kicsikarni az uralkodóval szemben, amely biztosítja majd a hatalomban való részesedését. Tehát a fejedelmi hatalom és a népszuverenitás kettőségge áll a jogállam kategória kibontakozásában.

A 19. sz-ban a szabadság eszme - amely minden polgárt megillet születésénél fogva és a törvények, amelyek szavatolják ezt a szabadságot - áll az egyik oldalon, és ennek garanciájaként a polgárok által szerezhető tulajdon szentsége a másik oldalon.
A polgári szabadság - mint születéstől fogva mindenkit megillető jog, melyet a törvényhozás szavatol - a kompromisszum és a tulajdon szentsége, lényegében nem más, mint a kiszámítható, biztonságra törekvő szabadság jogi nyelvre történő átültetése.
Humbolt fejezte ki - a 19. sz. nagy német gondolkodója - a kiszámítható, biztonságra törekvő szabadság, amely a tulajdon biztonságát és a személyi szabadságot garantálja. A személyi szabadság és tulajdon a kiszámítható törvényhozás által szavatoltan kell, hogy megteremtse a hatalmi megosztásnak egyfajta prioritását. A törvényhozó hatalom lesz az alkupozícióban az elsődleges.

A jog uralma (rechstaatban)

Kant - az állambölcseletében - azt mondja, hogy az állam nem más, mint a polgárok egyesülése törvények alatt. A törvény a szabadság garanciája, egy polgári jogállam letéteményese, amelyet olyan polgárok kötnek egymással, akik egyenlőek, de mint a társadalom tagjai, alattvalók. Alattvalói minőségükben egyenlőek, de mint polgárok, függetlenek is egymástól. Itt fejlődik ki az a kanti gondolat (??Biblia), hogy adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.
A problémát az okozza, hogy mi a törvényhozás tárgya, mik azok az életviszonyok, amelyeket törvényben kell szabályozni.
Kant szerint az önmaga felett uralkodó nép azzal, hogy megválasztja képviselőit a parlamentben, és hozza a magára nézve ktöelező törvényeket, felteszi a kérdést, hogy hol van a törvénykövetésnek az a határvonala, amit ő nem tud elfogadni (engedetlenségi mozgalom).
Bevezetik a német államfejlődésben a speciális kategóriát, az erkölcsi legalitás v. kettős legalitás eszméjét. Csak az a törvényhozási tárgy kötelező, ami egy magasabb rendű erkölcsi értéknek is megfelel. Tehát csak az lehet legális, amit az új törvény mint kompromisszum eredmény tartalmaz. Azt a törvényt, ami ezt a magasabb szintű erkölcsiséget nem fejezi ki, a polgárnak nem kell betartania, és azzal szembeszállhat.
A 18. sz-ban az alávetettségi szerződés a közjónak felel meg. A dikasztériumokból nem véletlenül lesz parlamentnek felelős kormány, a parlament nem véletlenül hozza elsődlegesen a törvényt, és a neki felelős kormány ennek szellemében hozhatja a rendeleteit. Ez az a gondolat, ami egyértelművé teszi, hogy a kettős legalitásnak, az erkölcsi legalitásnak lényegében szervezési és tartalmi követelményei vannak.
Szervezési követelményei a közjó garanciája. A közjó garanciája a törvényhozó hatalom, az abban való választási jogosultság rendezése. A törvényhozó és a végrehajtó hatalomtól elkülönült bírói hatalom. Az állampolgári jogok, amelyeket a törvények a szabadság kategóriából vezetnek le, külön törvényhozásban garantáltak. Tehát a 19. sz. a szervezési elveivel, a hatalommegosztással, a bírói hatalom és függetlenség kritériumaival, az állampolgári jogok törvényi megfogalmazásával az erkölcsi legalitás letéteményese. Ez közügy, részpublika, köztársaság - ezek olyan kategóriák, amelyek az alkotmányos monarchia és a parlamentnek felelős kormányzat további elméletét megalapozzák.

A 19. sz. második felére a jogállam formalizált szabad utat kap, és egy Stahl nevű jogtudós kifejti, hogy a formális jogállamnak lényegében egyetlen követelménye van: az állami szerveknek a törvény szellemében kell működnie. A törvény szelelmében működés azt jelenti, hogy a törvényeknek nem kell hogy erkölcsi értékeknek megfeleljenek, hanem a jogszerűséget kell kifejezniük, és az a jogszerű, amit a törvény tartalmaz. A polgár jogszerű, formalizált jogállamban úgy kaphat garanciát, hogy az állami szervektől is megköveteljék a törvényszerű működést, de amennyiben ez teljesül, úgy a törvényes működés egy külön bíráson érvényesíthető. Erre hozzák létre a közigazgatási bíróságot.
Tehát a hatalommegosztásban a törvényhozó hatalom az elsődleges, ennek alárendelt a kormányzat. A kormány az, amely kontra regen ?? törvény ellenében szokott működni.A törvény ellenében működő szervezet egy külön bíróság előtt hívhatja perbe apolgár, ha az alanyi jogaiban sérti. Ez a jogállam kiteljesedése, amikor a hatalommegosztás mellé, a bírói hatalom mellé kiépítenek egy rendkívüli, egy különös bíróságot, a közigazgatási bíróságot, amely a felhatalmazás alapján működő kormányt törvénysértés esetén felelősségre vonhatja.

A jogállamnak van egy másik kategóriája, a jogi pozitivizmus, amely Laban német jogtudós nevéhez fűződik. A jogi pozitivizmus azt jelenti, hogy minden életviszony lehet törvény tárgya, mert amit az arra jogosítottak törvényhozási érdekűnek minősítettek, azt törvényben rögzíthetik. Ha minden életviszony a jogi szabályozás tárgya, akkor a jog és a törvény lényegében egy nívóra süllyed. A jog mint pozitív normaszöveg jelenik meg, amely nem biztos, hogy érvényesíthető. Pl. vannak olyan életviszonyok, amelyek a büntetendő magatartással függenek össze. Ebben megállapít a pozitív normaszöveg egy felelősséget, ez a büntetőjogi felelősség (pl. munkaviszony).
Vannak olyan életviszonyok, ahol a felelősségg mellett a szankciók is azonosságot mutatnak. Tehát a tételes pozitív jog érvényesítésének az értelmezési tartománya már és más. A tételes pozitív jog, a normaszöveg egyfelől nyomon követhető és megfelel a normalizált törvényhozási kategóriának, de érvényesítésében a jogállam a törvényhozó hatalom elsődlegességével felértékeli a bírói hatalmat, mert mások a végrehajtás értékelései, és mások a bírói gyakorlatban a pozitív normaszöveg értékelései (jogszabályok értelmezési kategóriája).
Azokban az időszakokban, amikor a tételes pozitív jog nem tartalmaz valamennyi életviszonyra adekvát választ, akkor a bírói gyakorlat eseti döntéseivel fogja kialakítani azt. Tehát a törvényhozó hatalom indukálja a függetlenné vált bírói hatalom fontosságát.

A 20. sz-ra ez a fajta hatalmi megosztás és rendeződés sajátos váltást hoz, és a II. világháborút követően az ún. individuális jogok kollektívvé válnak, a szociális gondoskodás folytán.
Az alkotmányfejlődésben a kollektív szociális gondoskodás felé mozdítják el az államot, és ez a német fejlődésben a legtipikusabb, a szocialer rechstaat, vagyis a szociális jogállam.
A szociális jogállam lényegében arra vállalkozik, hogy nem a szabad versenynek, hanem az állami beavatkozásnak megfelelően garantálja az állampolgárokat megillető gazdasági és szociális jogok érvényesülését, a garanciát pedig erre a mindenkori alaptörvények adják meg.
A szociális jogállam azonban nem felelt meg a klasszikus jogállami követelményeknek, a bírói hatalom a 20. sz. végére felértékelődik.

A dualizmus rendszere

A kiegyezés 1867. évi XII. tc. - (közös ügyekkel).
A közös ügyek jogi értelmezése:
Az uralkodó nem parlamentalizálta a külügyet és a hadügyet. Ezt megtartotta a 18. sz-ból visszamaradóan uralkodói felségjognak, kiemelten a honvédelemre vonatkozó kötelezettséget, a hadügyet, és ennek a jogi szabályozását az 1723-as Pragmatica Sanctióban (PS) találjuk meg. A PS másképpen "kormányzatbeli végzemény".
A kiegyezés jogi szempontjából az a jelentősége, hogy ezt a törvényt a Habsburg-ház és az örökös tartományok közötti kapcsolatok rendezése szemopntjából alaptörvénynek tekintették. Tehát a PS a Habsburg-ház és az örökös tartományok újkori szerződése szempontjából egy meghatározó törvény.

A kiegyezésre van egy javaslat, hogy az 1723. évi PS legyen a tárgyalási alap. A magyar koronát és az örökös tartományok szempontjából az össz állam részének tekintették. Ezzel szemben Deákék, abból kiindulva, hogy a PS az egyetlen jogalap az uralkodó ház és a magyar önálló állam szempontjából, amit a korona fémjelez, közjogi jelentőségűnek tekintették, mert nem volt írott alkotmány. Történeti alkotmány volt, amit az egymásra épülő törvények sokasága fejezett ki. Tehát a magyar örökös tartomány a magyar jogi felfogás szempontjából önálló magyar államit, amit Deák képviselt. (Deák könyve: Adalék a magyar közjoghoz)  Jó téma szakdolg-hoz.

Az 1723-as PS a magyar önálló állam törvényi foglalata. A korona alattvalói, a magyar nemesség felajánlja - saját elhatározásából - a koronát az uralkodónak, és leányágra is kiterjeszti az uralkodó az örökösödési jogot. 1723-ban felajánlották az uralkodónak a magyar nemesek, hogy ők mindig megvédik - a korona jogán - a birodalmat. Ez a birodalom egységét egy védelmi kötelezettségben fejezi ki.
Az állam területe az elsődleges, a területi integritás a kiemelkedően fontos, ahol különböző történeti individualitással rendelkező népcsoportok vannak, akik a nemzetet alkotják, a politikai nemzetet. A politikai nemzet kategóriájának alapját a területi integritás adja. Alkotmányjogi szempontból a területi integritásban feloldódott a történeti individualitás. (Aki erősen képviselte történeti individualitását, azzal kiegyezést kellett kötni, pl. a magyarok a horvátokkal, az osztrákok a lengyelekkel. Ez a plusz kiegyezés nem roncsolta szét a területi integritást, de ezeknek külön jogokat adott.)

A dualizmus rsz-ében tehát a területi integritás érvényesül mindvégig, és ebben benne van, hogy a különbüző népek nem tudják az etnikai létüket jogilag megjeleníteni. Individuálisan oldódnak fel, a törvényhozásban garantált szabadságjogokban. A közjogi kérdések mindvégig megmaradnak a politikai küzdőtéren, de a formális jogyenlőség, az állampolgárok szaadságjogait a mindenkori törvényhozások szavatolják. A politikai nemzet és az egyéni szabadság konfliktusában a porlbéma akkor jelentkezik, amikor az általános választójog politikai célkitűzéssé alakul (1910-es évek), és ez az I. világháborúba torkollik.
Tehát a területi integritás megragad a dualizmus rsz-ében 1914-ig, az I. világháború kirobbanásáig, és a nemzeti jogok a monarchia felbomlásával, a politikai nemzet etnikai nemzetté fog átalakulni.

1815 Szentszövetségi Eruópa (Habsburgok politikai szerepe) ??
1848-ban Frankfurtban kimondják, hogy az uralkodó és a kormány, ill. dikasztériumai közé beékelődik a parlament, és az uralkodó a parlamentnek felelős kormányon keresztül gyakorolja a hatalmat. A frankfurti dokumentum, mely az alkotmányos monarchiát legitimálja, jelzi az 1848-as III. törvényt, a parlamentnek felelős kormány gondolatot.

A dualizmus tehát közjogi szempontból két nemzet - egy önálló magyar állam és egy össz állam - egyeztetési kísérlete, egy magyar jogi alap, a PS szempontjából és a két szerződő felet a korona köti össze. Tehát az uralkodó harmadik jogalanyként a két szerződő fél között jelenik meg. A védelmi kötelezettség megmarad uralkodói jogkörnek, ezek az ún. közös ügyek. A közös ügyek a birodalom védelme és a külügyek.

A koronának van:

• közös külügye
• közös hadügye
• közös pénzügye,
  

azaz Közös Minisztertanács

Az uralkodó nagyon szeretné, hogy ezt a jogi egyezséget - a külügy, hadügy, pénzügy szempontjából - a nemzet fölötti dikasztériumként működtetett szervezetbe integrálja, és ha összeül a közös külügy-, hadügy-, és pénzügyminiszter az uralkodóval, akkor közös minisztertanácsot alkot. A közös minisztertanács nem lett az uralkodó szerve, csak tanácsadói funkciót töltött be az uralkodó szempontjából.