LÁGY, NORMAKÉPZő JÖVEDELEMPOLITIKAI ESZKÖZÖK:
- Bér/ár irányjelzők: a kormány ebben az esetben arra törekszik, hogy a munkaadókat és a munkavállalókat, ill. általában a közvéleményt, felvilágosítsa a bér-, az ár- és a termelékenység-növekedés közötti kapcsolatról. Arra hívja fel a munkaerő-piaci szereplőket, hogy a bérek emelésénél önként korlátozzák magukat, ezért ajánl egy egyensúlyt biztosító bérfejlesztési ütemet (kormány készíti el a prognózist) Nem kényszerít semmire, csak arról tájékoztat, hogy amennyiben a gazdaság szereplői el akarják kerülni az árak emelkedését, akkor a jövedelmek sem növekedhetnek egy meghatározott szint fölé.
- A normaképzés befolyásolása: A kormány igyekszik elérni, hogy a partnerek önként vegyék figyelembe ajánlásait, központi intézkedéseket helyeznek kilátásba arra az esetre, ha a partnerek nem igazodnak a kormányzati elvárásokhoz.
A lágy eszközöknek önmagukban nincs kényszerítő erejük, csak annyit érnek, annyira hatásosak, amennyire a munkaerőpiac szereplői önként azonosulnak vele, és betartják az ennek megfelelően kialakított normákat.
Megfelelő eszköz lehet, ha olyan iránytűként funkcionál, amelyhez a munkaerőpiac szereplői tudják és akarják is magukat tartani, illetve a gazdasági válságok időszakában, jelentős munkaerő-piaci feszültségek mellett, vagy inflációs időszakban ezek általában már nem elegendőek a jövedelempolitika érvényesítésére és a munkaerő-piaci feszültségek feloldására.
A normaképzés kormányzati befolyásolása már valamivel keményebb, határozottabb lépést jelent. Függ attól, hogy milyen eszközökkel rendelkezik a kormány ahhoz, hogy a normákat be nem tartókat jobb belátásra bírja, figyelembe véve azt is, hogy ezek nem mindig piactisztító hatású eszközök. Másrészt, hogy milyen szoros és toleráns a kapcsolat a kormány és az érdekképviseletek között.
A lágy eszközök csak a politikai mechanizmusban játszanak érdemi szerepet, a gazdaságirányítás keményebb eszközökkel operál.
KEMÉNY ESZKÖZÖK:
A kemény központi kéz:
A kormány ebben az esetben határozottan lép fel, a piac láthatatlan keze helyett a kormány nagyon is látható döntései alakítják az elosztási folyamatokat. A központi irányítás rendeleti úton kötelezettségeket határoz meg, korlátokat állít és ezeket keményen szankcionálva meg is valósíttatja. 2 alaptípusa van:
- Bér/ár stop:
A kormányzati beavatkozásnak ez a legdrasztikusabb formája, amikor a kormány központi intézkedéssel az árak és a bérek minden változását megtiltja. Befagyasztja a piacot. Mivel ez lehetetlenné tesz minden igazodást, ezzel megbénítja a piaci mechanizmusokat, vagyis messzemenően nem piackonform megoldás. Csak felületi, tüneti kezelésre alkalmas, csak rövid ideig, átmeneti megoldásként alkalmazható. - Központi bérszabályozás és tarifa rendszer:
Az előző módszernél dinamikusabb, de ugyanúgy a megkerülhetetlen központi akaratot kifejező megoldás az, amikor a kormány nem fagyasztja ugyan be a béreket, de meghatározza annak lehetséges mértékét.- abszolút központi bérszabályozás: a kormány központi döntéssel határozza meg az alkalmazandó bérszintet, béremelési ütemet, melyet minden esetben követni kell.
- Relatív központi bérszabályozás: a kormány megjelöl egyes kiemelt teljesítménymutatókat és ezek szintjétől, változásától függően adja meg a bérek tömegének, vagy 1 főre jutó értékének változtatási lehetőségét.
A kemény eszközök hatásosan érvényesítenek egy adott központi elvárást, de számolni kell azzal, hogy itt csak a kormányzat szándéka érvényesül, minden más érdek háttérbe szorul. Figyelmen kívül hagyják a piac szempontjait, az érdekeltségi követelményeket.
A kemény eszközök működése, hatása mindig mechanikus, mert a bázis időszakban elért bérszint jelenti a viszonyítási alapot.
Ezért igazságtalan is, mert a bázis torzulásai felnagyítva jelennek meg az ezt követő időszak bér-arányaiban. Az abszolút formája kifejezetten merev. Elkerülhetetlen a lobbizás, az alku-folyamatok kiszélesedése, a norma rendszer felpuhulása. Végül esetenként kijátszható lesz, az ellenőrzés, pedig jelentős adminisztrációval jár.
A piacgazdaságok csak elvétve, időlegesen alkalmazzák a központi bérszabályozást.
ADÓZÁSON ALAPULÓ ESZKÖZÖK:
Ez a típus az előző 2 között helyezkedik el. A piaci szereplők gazdasági megfontolásaira épít, amikor az adóztatás segítségével mesterségesen megdrágít, vagy olcsóbbá tesz 1 adott béremelési stratégiát, vagy foglalkoztatási szintet.
- Jutalmak és büntetések alkalmazása az adóztatásban:
A vállalat a megadott szint alatt, a meghatározott sávon belül maradhat, vagy túl is lépheti azokat. Mindez kizárólag saját döntésétől függ, de ennek során mérlegelnie kell döntésének adózási konzekvenciáit is. A meghatározott szint, a központi mértékek elfogadása esetén adókedvezményt vehet igénybe, viszont többletadót von maga után annak túllépése. Ez ösztönöz a norma betartására. - A munkaerő teljes árának alakítása:
Az adópolitikai eszközök közé sorolhatók a bérek volumenére kivetett különböző személyi és társasági adók, járulékok is. Hatásuk elsősorban ott jelentkezik, hogy közvetett bérköltségként megdrágítják az eleven munka igénybevételét, megváltoztatják az eleven és holt munka árarányait, ezzel érdemben befolyásolják a vállalat bérezési, foglalkoztatási és fejlesztési döntéseit.
Az adópolitika jövedelempolitikai célú felhasználása rugalmas eszköz lehet a kormányzat kezében. Nem korlátozza a piaci szereplők autonómiáját, közvetve mégis arra ösztönöz, hogy vegyék figyelembe a makroszintű elosztási szempontokat is.
Nem egyformán érinti a különböző cégeket.
A jövedelemelosztás szabályozására rátelepülnek a tisztán fiskális központosítási szempontok.
Inkább a bérre, és az adóra irányítja a vállalatok figyelmét, nem a piacra. Tompítja a piaci hatásokat.